Halottak napjára rendszerint megenyhül az idő. Az előtél vasfogharapása ekkorra már elpusztítja virágainkat. Azért a temetőkbe mindig jut virág.
Élet. Nyüglődve gürcölünk, hajtjuk magunkat, de ezen a napon – a halottak napján kiegyenesítjük derekunkat.
Az eltávozott ősök, szeretteink kényszerítenek bennünket, hogy félre tegyük a köznapok nyügeit, s velük legyünk.
Velük legyünk a csöndben, a gyertyaláng-lobogásban, a virágok fanyar illatában.
Íratlan törvénye ez az élőnek. Valamiféle belső parancsot teljesítünk, mert tudatában vagyunk annak, hogy holt hozzátartozóink így élnek tovább bennünk és velünk.
Megyünk, megyünk a temetőkbe. Gyertyaláng-lobogás, krizantémok és szegényes katalinvirágok fanyar illata vegyül az elfakult őszbe, ahogy lelkünkben a súlyosbodó gondolatok.
Rájuk, az eltávozottakra gondolunk, akik messzire mentek, hogy belénk költözzenek.
Elvesztett szüleinket, barátainkat, testvéreinket, ismerőseinket és ismeretlen halottainkat őrizzük magunkban.
Értük szól a harang, nekik gyújtjuk meg gyertyáinkat, hozzájuk szólnak a versek.