Vissza

Emlékezünk

Halottak napjára rendszerint megenyhül az idő. Az előtél vasfogharapása ekkorra már elpusztítja virágainkat. Azért a temetőkbe mindig jut virág.

Élet. Nyüglődve gürcölünk, hajtjuk magunkat, de ezen a napon – a halottak napján kiegyenesítjük derekunkat.

Az eltávozott ősök, szeretteink kényszerítenek bennünket, hogy félre tegyük a köznapok nyügeit, s velük legyünk.

Velük legyünk a csöndben, a gyertyaláng-lobogásban, a virágok fanyar illatában.

Íratlan törvénye ez az élőnek. Valamiféle belső parancsot teljesítünk, mert tudatában vagyunk annak, hogy holt hozzátartozóink így élnek tovább bennünk és velünk.

Megyünk, megyünk a temetőkbe. Gyertyaláng-lobogás, krizantémok és szegényes katalinvirágok fanyar illata vegyül az elfakult őszbe, ahogy lelkünkben a súlyosbodó gondolatok.

Rájuk, az eltávozottakra gondolunk, akik messzire mentek, hogy belénk költözzenek.

Elvesztett szüleinket, barátainkat, testvéreinket, ismerőseinket és ismeretlen halottainkat őrizzük magunkban.

Értük szól a harang, nekik gyújtjuk meg gyertyáinkat, hozzájuk szólnak a versek.